4. Torockó, tordai sóbánya, kalotaszegi falvak, Nagyenyed

2013. szeptember 5.

Reggel viszonylag korán keltem a konyhából felszűrődő zajok miatt, úgyhogy a legszebb fényben sikerült körbesétálnom Torockót. A Székelykő drámai sziklája előtt megbúvó település nemcsak gyönyörű fekvése miatt pályázik eséllyel Erdély legszebb falujának címére, de a házak harmonikus sora miatt is. A főutca hófehérre festett házai egységes stílusukat annak köszönhetik, hogy egy 1870-es tűvész után szinte minden épületet fel kellett újítani.

Ugyancsak megkapó volt a reggeli fényben a szürke sziklatömb előtt fehérségével szinte ragyogó ortodox templom a főtéren.

A két ajándékboltban egy magyar turistacsoport tagjai válogattak és a nyugdíjas nénik vérre menő alkut folytattak egy-egy, egyébként is filléres festett kancsóért vagy hímzett papucsért. Egyéni látogató ritkán járhat erre, ugyanis akárhova beléptem, ez eladó mindig a vállam fölött tekingetett kifelé, kikkel vagyok és miután nem lépett be mögöttem senki, megrökönyödve kérdezték, hogy hol van a busz többi utasa.

A hűvös reggeli séta és a rettenetes kávé után Torda felé indultam, a nevezetes sóbányába. A városban néhány járókelőt megkérdezve meg is találtam a település határában fekvő intézményt és igencsak felszaladt a szemöldököm, mennyi látogató volt már így nyitáskor a parkolóban. Az egész erdélyi körút során összesen nem láttam ennyi turistát, mint itt, bár valószínűleg sokan nem nézelődni, hanem gyógyulni jöttek. A jegyváltás után lebaktattam a lépcsőkön és a sóból kivájt folyosókon sétálva még nem igazán értettem, mi akkora nagy szám ezen a bányán.

Aztán amikor rátaláltam a hatalma üregekre, nekem is leesett az állam: a földalatti teremben a sportosabb látogatók pingpongoztak, minigolfoztak, bowlingoztak, a gyerekeknek komplett játszótér volt, a lustább felnőttek kártyáztak vagy épp a szupergyors wifin neteztek. Egy másik üregben kis hangulatos csónakázótavat alakítottak ki, kiváló terep egy kis romantikára.

Innen a kalotaszegi falvak felé vettem az irányt, ahol sikerült lefotózni néhány, sajnos már igen ritka régi kaput és házat.

Először a „Cifra Kalotaszeg” tájegység felé indultam és Magyarvista templomát igyekeztem megnézni. Az útikönyv természetes módon ajánlja, hogy csöngessünk be bármely templom melletti házba a kulcsért, de azért ez nem mindig ilyen egyszerű: itt például a harangozónál volt a kulcs, ő viszont elment krumplit kapálni és csak késő estére várták haza.

Kőrösfő felé hajtottam tovább, és eleinte úgy tűnt, itt is fiaskó lesz: a templom zárva, harangozó fent a haranglábban, és a szomszéd telek udvarán mosó hölgy azt mondta, egy jó darabig nem is fog lejönni, mert épp kezdődik egy temetés. Szerencsére, amikor a faluszéli temetőben a pap beszélni kezdett, a harangozást kicsit abbahagyták és sikerült felkiabálnom a toronyba, hogy jöjjön már le valaki a kulccsal. Megérte a kis várakozás, mert csodaszép festett mennyezeti fakazetták fogadtak, piros varrottasokkal.

Továbbhajtva áthaladtam Bánffyhunyadon, ahol a nyugaton dolgozó cigány családok egymást túllicitálva építenek hatalmas, amolyan indiai stílusú kastélyokat. Elsősorban a háztetők bádogos munkái versenyeznek, amelyek gyakran tartalmaznak ismert nyugati márkaszimbólumokat (mint a Mercedes autó jele). A sokszor többmilliós munka időnként felemészti a tartalékokat és a ház bevakolására, berendezésére nem marad pénz – így ezek a családok jól eléldegélnek a félkész palota mellett megbúvó régi szegényes házikójukban.

Magyarvalkó templomába sem sikerült elsőre bejutni, a plébános ugyanis épp elutazott. Ahogy tanácstalanul nézelődtem a kapu előtt, egy arra járó kedves hölgy azonnal intézkedett és átszaladt a templomot takarító nénihez, hogy hozza már a kulcsot. Örültem, hogy ezt is sikerült belülről megnézni, mert itt fehér és kék hímzések domináltak. A kulcsos hölgynek szívesen adtam volna egy kis borravalót, de nem fogadta el, mosolyogva mondta, ez a dolga.

Dél felé indultam tovább, Gyulafehérváron foglaltam ugyanis előző este egy szobát. Útközben megálltam Nagyenyeden, ahol megnéztem a várat, bár sok mindent nem lehetett rajta nézni.

Úgy terveztem, hogy még épp van idő kerülni egyet a remetei kolostor felé és akkor másnap nem erre kell visszajönni, hanem egy szép nagy kanyart leírva, Vajdahunyad és Déva érintésével fogok Nagyváradra menni, onnan pedig haza.

Ez végül teljesen másként alakult, ugyanis Remete román nevét (Rámet) bepötyögve a GPS-be egész máshova jutottam. Bár az útikönyv azt írta, Remetére Tövisről indul az út, a GPS Nagyenyedről vezetett nyugat felé, de nem gyanakodtam, mert a papíralapú Erdély térképemen is úgy látszott, onnan lehet eljutni a kolostorhoz. Ráadásul GPS által becsült idő is reálisnak tűnt, így nem volt okom kételkedni. Akkor kezdtem először gyanút fogni, amikor eltűnt az aszfalt alólam, majd a murvás út is, és egyre durvább földutakon kellett egyre nehezebb terepen vezetni. De nem adtam fel, lépésben hajtottam tovább, amikor is egyszercsak közölte a GPS, hogy megérkeztünk. Kolostornak nyoma sem volt a környéken, csak egy tanyának, öreg bácsikával és vagy fél tucat bocival. Az általam ismert minden létező nyelven, mutogatva és rajzolva is próbáltam érdeklődni, nem ismer-e errefelé egy kolostort, de láthatóan fogalma nem volt, miről beszélek. Nagy sóhajtás után visszaevickéltem a főútra – csak azért nem bántam nagyon a fölös kitérőt, mert gyönyörű tájon ért a naplemente.

Késő este értem Gyulafehérvárra, fáradtan estem be a szállásra (Pension Marylou), ami legalább kellemes meglepetés volt: egy nyolcszobás családi panzió, ami az elegáns szállodák kényelmét kombinálja a családias szállások vendégszeretetével. 40 m2 szobák, vezetékes internet, gazdag reggeli, és a kertben két kiscica. Mennyország.

HIRDETÉS
PRESS